Feldmár andrás ajánlásával

Történetek. Mesék? Miért szólítjuk meg egymást? Miért olvasunk, írunk, beszélünk, figyelünk? Hát, hogy ne legyünk egyedül, hogy legalább integessünk a másiknak, hogy jelezzük, „Érdekelsz.” Bármilyen traumát is élünk át, lelkünk rugalmasabb, kevésbé sebezhető, ha akad valaki, bárki, aki ránk tud figyelni, akinek elmondhatunk mindent, aki nem fordul el tőlünk és elhiszi, amit mondunk empátiával, rokonszenvvel. A legmélyebb sebek akkor keletkeznek amikor elszigetelve, magunkra hagyva, elárulva, elárvulva érezzük magunkat. Haas Gyuri bátor, egyszerű, szívélyes meghívása, hogy vele lehet sétálni és beszélgetni. A könyv, ami ilyenfajta beszélgetésekből fakadt, engem arra emlékeztet, hogy nem orvosra vagy pszichológusra van szüksége az embernek, amikor bajban érzi magát, hanem egy emberséges emberre, akinek a társaságában nem érzi egyedül magát.

ÉN VAGYOK AZ A RAKÁS SZERENCSÉTLENSÉG

Ennek egy boldog képnek kellene lennie, mégis ezen a ponton futja el először szemét a könny, ahogy emlékezik. Mi van most benned? – kérdezem egy kis idő után. Annak a szomorúsága – feleli –, hogy ez már soha nem jön vissza. Hol érzed ezt a szomorúságot? A mellkasára mutat. Már ekkor is érzem és megemlítem, s később ő is visszautal rá, hogy nem ekkor születik, hanem ott lappang már benne valami kitudja honnan eredő szomorúság. Megjegyezzük, hogy itt még lehet keresnivalónk, és megyünk tovább.

AZ UTÓSZÓBÓL

Mi derül ki a Sétamesékből, mit csinál a nagyvárosi serpa az alacsony belépési küszöbbel induló sétáló coaching keretei között? Többnyire meséltet, néha mesél, olykor gyógyító beszélgetésben, olykor orientációs interjúban, de mindig az együtt-lét olyan formájában találja magát a vele sétáló, ami egy vagy több lépéssel tovább viszi. Sokan azt mondják, s nem tagadom, köztük én is, hogy amit ő csinál, azt nem lehet megtanulni. Tudjuk jól, hogy az igazi gyógyító a személyiségével gyógyít, s ez különösen igaz akkor, ha valakinél az egyszerű jelenlét mögött egy életen át gyűlő tapasztalatok és azok elemző feldolgozása támogatják a tudatosságot. György azonban másképp látja: „Nem az a dolgom, hogy a saját tudásomat adjam át, hanem hogy segítsek felfedezni mindenkinek a sajátját, ami sokkal több, mint amiről álmodni mernek” – mondja. Arról beszél, hogy szervezett formában készül megosztani a tapasztalatait, hogy ha eljön az ideje, legyen kinek, kiknek átadni a stafétát. Talán ez a könyv is egy lépés errefelé. (Singer Magdolna)

SÉTA UTÁN

Ebben a helyzetemben nagyon sokat segítettél nekem, hogy elmondhattam valakinek mindezt egyben. Talán nem is segítségre vártam, csak szükségem volt valakire, aki tartja a dobozokat, miközben rendet teszek.

EGY SÉTÁLÓ LEVELÉBŐL

Nagyon régóta nem beszéltem ezekről a dolgokról senkinek. Nem is igen gondoltam rájuk. Nem volt nehéz kimondani-elmondani semmit neked, mégis a felszínre jött jó pár dolog, amikről azt hittem, már nem hatnak rám. Azt hiszem, a kisgyerek mesélt belőlem, akivel tényleg történtek rossz dolgok, bár azóta felnőtt. Vagy azt reméli, hogy felnőtt lett belőle. Mindenesetre megpróbálok néha beszélgetni gondolatban, meditációban majd a kisCsillával, hátha elhiszi végre, hogy ő is szerethető és fontos eleme ennek a világnak. Hátha akkor a nagyCsilla is elhiszi majd egyszer végre. Várom a következő találkozást, remélem, felcsillan a szemed majd, amikor látod, hogy végre repedezik az a tojáshéj…

ÉN VAGYOK A HIBÁS

A legerősebb gyerekkori emlékkép hatéves korából való. Megy az utcán és szembejön vele az anyja holtrészegen. Akkor látta őt először ebben az állapotban. Szegény, szegény kicsi Vera, annyira nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel, hogy azóta is ott áll. Mintha ez a pillanat a lelkébe dermedt volna, kétszer is felbukkant a séta során. Ez a mozzanat szinte hívja a figyelmet, a további belső munkát.

AZ UTÓSZÓBÓL

Mi derül ki a Sétamesékből, mit csinál a nagyvárosi serpa az alacsony belépési küszöbbel induló sétáló coaching keretei között? Többnyire meséltet, néha mesél, olykor gyógyító beszélgetésben, olykor orientációs interjúban, de mindig az együtt-lét olyan formájában találja magát a vele sétáló, ami egy vagy több lépéssel tovább viszi. Sokan azt mondják, s nem tagadom, köztük én is, hogy amit ő csinál, azt nem lehet megtanulni. Tudjuk jól, hogy az igazi gyógyító a személyiségével gyógyít, s ez különösen igaz akkor, ha valakinél az egyszerű jelenlét mögött egy életen át gyűlő tapasztalatok és azok elemző feldolgozása támogatják a tudatosságot. György azonban másképp látja: „Nem az a dolgom, hogy a saját tudásomat adjam át, hanem hogy segítsek felfedezni mindenkinek a sajátját, ami sokkal több, mint amiről álmodni mernek” – mondja. Arról beszél, hogy szervezett formában készül megosztani a tapasztalatait, hogy ha eljön az ideje, legyen kinek, kiknek átadni a stafétát. Talán ez a könyv is egy lépés errefelé. (Singer Magdolna)

„Nem orvosra vagy pszichológusra van szüksége az embernek, amikor bajban érzi magát, hanem egy emberséges emberre, akinek a társaságában nem érzi egyedül magát. „

Feldmár András