– De honnan tudod, hogy mi jó annak, aki veled sétál?
– Én? Amikor elindulunk, akkor fogalmam sincs.
– Akkor miért jó neki? Zsákbamacskát vásárolnak veled két-három órára, és lehet, hogy nem kapnak semmit?
– Bizony lehet. Bár ez nem szokott megtörténni.
– Honnan tudod?
– A végén megkérdezem.
– És?
– És elmondják, hogy mit visznek haza. Sokan írnak is később, hogy hogy folytatódtak.
– És csak innen tudod?
– Nem. Beszélgetés közben rövidebb-hosszabb idő után felbukkan valami. Aztán gyakran kiderül, hogy mégsem az, vagy mégsem úgy. Többször is összeállni látszik valami, ami aztán szétesik, vagy felülíródik.
– És honnan tudod, hogy mikor van az, hogy megérkeztetek? Hogy az már nem fog szétesni?
– Ó, azt nem lehet nem tudni. Minden csilingel, világít, hátradől és mosolyog.
– Ne hülyésked.
– Nem hülyéskedek. Abban a pillanatban olyan, mintha hazaérkeznél. Vagy megtaláltad volna, amit kerestél. Vagy amit ő keresett. Illetve együtt kerestetek.
– No de… Hogy csinálod ezt?
– Sehogy. Nem csinálom. Épp az a fontos, hogy ne csináljam. Figyelek.
– Az nagyon zavarba ejtő lehet.
– Igen. Ha valaki „les”. A kandi figyelem zavarba ejt. – Az a figyelem, amit a másiknak szentelsz, a jelenlét, az nem zavarba ejt, hanem olyasmit ad, amiről nem is tudtad, hogy mennyire hiányzott, amíg meg nem tapasztaltad, milyen az, hogyha megkapod.
– Neked honnan van?
– Részben mert én is megkaptam. Meg a szüléskísérések hozták. Meg… Hogy mondjam ezt, hogy ne tűnjön másnak, mint ami? Az elfogadás szeretetet szül, a szeretet elfogadást.
– Miért a séta?
– Talán mert ez feszélyez a legkevésbé. Egyszerre szokatlan és természetes. És mindenféle kutatás szerint nagyon inspiratív. A változatosságán át is segíti az egymásra hangolódást, a kreativitást, a rugalmasságot… – Órákig tudnék erről beszélni. Nem sétálunk egyet?